Tamási Áron
Negyedik fejezet
Mialatt fenn a fán fogyasztottam maradék az ujjom úgy beléütött a hideg, hogy azt kimondani nem lehet. Amint leszállhattam tehát, rögtön hozzá is fogtam a kiengeszteléshez, de olyan meleg igyekezettel, hagy tõlem buzgóságot akkor még a vénasszonyok is tanulhattak volna. Fújtam-leheltem és dörzsöltem az ujjaimat, mókáztam és kedveskedtem nekik, s még a lábom közé is dugdostam õket. Mindama hízelkedéssel sem mentem azonban sõt a hideg még a fülem cimpáját is kezdetté csípni. Fájdalmamban egész búcsújárást láttam: és az egész rokonságom a szegekrõl s a végekrõl, majd az iskolatársaim és az egész falu mind nagy gyúródásban voltak a szemem elõtt. De jó, hogy észrevettem közöttük a tanító urat is, mert õróla eszembe jutott az orvosság:
Ha fagy bántja kezed, lábad,
Hóval mossad, mert feltámad.
A versnek igaza volt, mert bátor dörzsölés után a hó csakugyan enyhülést hozott. Gondoltam, hogy ennyi javulással már el is távozom, nehogy valami kóbor Fuszulán ismét meg találjon látni. Búcsúzóul azonban még egyszer a fenyõfa és így szóltam:
- No, te zászló! Aztán hirdessed a szabadságot, ahogy csak tudod!
megindultam a házamba vissza. Úgy jártam a patyolat hótenger tetején, ahogy járhatott valamikor a tengeren. Kifeszítettem a mellemet a hidegben, s a szememet húzva csintalankodtam a fénnyel. S ahogy így mentem, Hunyadi János jutott eszembe, akirõl azt tanultam volt, hogy sokat harcolt a törökökkel. Nem lehettek a törökök sem, de Hunyadi mégis mindenüvé kitûzte a zászlót, melynek folytán nagy dicsõség ragadott reá. Most én is valamicske éreztem mert Surgyélán is felért egy basa-törökkel, s én mégis valahogy megharcoltam ellene; s kitûztem a zászlót is, hirdesse, hogy a kecskeevésnek vége van!
Még nem volt egészen este, amikor megérkeztem a házba, de azért úgy gondoltam, hogy mégis térek. Frissiben akartam ringatni magomot a boldog egyedüllét s frissiben akartam a Surgyélán uralkodását is számba venni, de ...
|
|
|
|
|
|
|
|
|